Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 „Ne félj te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak,
hogy néktek adja az országot.”(Luk. 12. 32.)

            A jegyzőkönyveket lapozgatva találtam rá a következő írásra, mely nagy hatással volt rám, s melyet szeretnék megosztani a gyülekezettel. Ebből az írásból megismerhetjük a mély érzésű, a hazájáért, a magyarságért és a reformátusságért aggódó ifj. Koppányi Gyula lelkészt. Aggodalmainak olykor hangot adva, tettekkel bizonyította azt, felvállalva annak következményeit is.

            1946. szeptember 3. E vasárnapon, du. 5 órakor ült össze a presbitérium a lelkészi hivatalban. Az akkor felmerülő ügyek megbeszélése után ifj. Koppányi Gyula lelkész a következőket mondta:

Elnöki deklaráció:”Utolsónak hagytam, hogy ennek a pontnak a tárgyalása és jelentősége ezáltal is kidomborodjék mindnyájunk előtt, azt a javaslatot, amit megindokolni kívánok. Mi magyar reformátusok a mohácsi vész óta Isten igéjének tiszta forrásából merítve mindenkor sokszorozottan éreztük az elkötelezésünket a mi nemzetünkkel szemben. Nem akartunk ebből sem a múltban, sem a jelenben külön érdemeket kovácsolni, csak Isten iránt való hálából látjuk ezt a múltból és érezzük szívünk belső sugallatából -, hogy Isten rendelése a mi magyarságunk. Ezen a helyen, itt Békéscsabán, ahova legtöbbünket úgy sodort az élet s nincs gyökerünk, - különösképpen volt alkalmunk megtapasztalni azt, hogy mit jelent pozitív és negatív értelemben a mi magyarságunk. Elmúlt századok emlékei bizonyítják azt, hogy a magyar reformátusság, vagy a református magyarság mindig tudta  a kötelességét hazájával szemben. Most olyan a helyzet, olyan történések pergő tüzébe került nemzetünk élete, és vele együtt a mi reformátusságunk is, amelyik mellett nem mehetünk el süketen, érzéketlenül és vakon. Tudván tudjuk, súlyos és fájdalmas tapasztalatból, hogy egy-egy kis közösségnek a szent, nagy, egész lelket betöltő ügyért való aggódása, vele való törődése szinte kivétel nélkül mindig pusztába kiáltott szó szokott lenni. Tisztában vagyunk azzal, és tudjuk, bármennyire érzünk történelem, vér, faj, lélek szerint elhivatottságot arra, hogy ennek a népnek jövendő sorsába szóljunk bele, tudjuk, nem tehetjük. Ennek ellenére úgy érzem, hogy mindannyiótok szívéből szólok, amikor éppen innen Békéscsabáról, sok más hasonló megnyilatkozás sorába való bekapcsolódásnak megfelelően, helyeslem, s a magam részéről elmulaszthatatlannak érzem egy kiáltásnak a küldését oda, ahol megtagadva minden Isteni és emberi törvényt, készülnek gúzsba kötni, halálba taszítani azt a népet, amelyiket mi bűneivel, hibáival együtt is halálosan, mindig szerettünk.

Azt javasolnám a presbitériumnak, hogy megfelelő formában, az egész egyházközség minél szélesebb rétegének bevonásával találjunk módot arra, hogy innen Békéscsabáról, egy nemzetiségi vidék exponált helyéről, ebből a viharsarokból küldjünk el egyházi felsőbbségünk útján, vagy a külügyminisztérium útján, vagy egyenesen Párizsba címezve a mi békekötéssel kapcsolatos követelésünket. Mi hittel hisszük, hogy minden emberi döntésen túl az Isten igéje igaz marad, amikor Lukács ev. 12.részében azt mondja: „Ne félj te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot.” Amikor semmi kilátás, semmi jó jel nincs arra vonatkozólag, hogy ez a nemzet kegyelemben, segítő szeretetben, új életre való elindulás lehetségessé tételében részesüljön, nincs más bizakodásunk, mint az örökkévaló Isten, akinek döntése az, hogy mi vagyunk, s hitünk szerint jövő  akarata, hogy legyünk. Szükségesnek tartanám azért, ha megfelelő formában  egy tiltakozást, egy mementót, egy lelkiismeretünkből, hazánk jövőjéért született felelősségből elkiáltott szót küldenénk erről a helyről oda, ahonnan száműzni látszanak emberiességet, Istent, igazságot, méltányosságot és kegyelmet egyaránt. Hogyha úgy érzitek velem együtt, hogy itt Békéscsabán elsősorban mi vagyunk kötelezettek arra, hogy a magyarság életakaratát kifejezésre juttassuk, beszéljük meg röviden, hogy milyen módon és milyen formában lehetne az ügy szempontjainak legmegfelelőbben tenni ezt. Tiltakozásunkat hogyan lehetne elküldeni oda, ahol nagyon könnyen pusztába elkiáltott szó lesz, de bennünket belső elkötelezettség parancsa űz, mert tudjuk, hogy minden emberi erőn túl és felül ezen a világon és a magyar nép élete fölött is Isten  kegyelme az úr.”

A Presbitérium megilletődve és mély együttérzéssel hallgatja szavait, s javaslatát egyhangúan magáévá teszi. A békekonferencia elnökségéhez küldendő felirat megszövegezésére maga kebeléből Dr. Borbély Jánost, Dr. Gönczy Miklóst, Balogh Jánost, Izsó Lajost, Kircsi Istvánt, Kóczé Lajost és Zolnay Lajost küldi ki. A minél gyorsabb elintézés kedvéért úgy határoz, hogy az elnöki előterjesztést  és a bizottság által megalkotandó tiltakozó feliratot legközelebbi vasárnapon szószéki szolgálat után olvassa fel a szolgálattevő lelkész a gyülekezet nyilvánossága előtt.(Jegyzőkönyv, 1946. szept. 3., 94.szám)

E deklaráció akkor hangzott el, amikor Párizsban a szövetségesek a háborút lezáró a békekötés előkészítésén dolgoztak. A tárgyalások 1946. július 29 – október 15- e között zajlottak, a Külügyminiszerek Tanácsának ülésén. A tárgyalásokra figyelt a világ szeme.  

Miután hazánk a térség államai közül a legtovább maradt hitleri Németország szövetségese, a békétől nem sok jót várhatott. A dokumentum hivatalos megfogalmazásáig élt a remény, hogy Magyarország legalább egy téren, a határvonalak megvonása tekintetében, igazságosabb elbánásban részesülhet, mint 1920-ban, Trianonban. Az előkészítő tárgyalások három hónapos ülésszakán ezek a remények szertefoszlottak.

            2012-apr-trianon.jpg

1947. február 10-én, Párizsban a szövetségesek békeszerződést írtak alá Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal és Romániával. E békeszerződéssel zárult le véglegesen a második világháború. A Magyarországgal kötött szerződés értelmében hazánk újabb területet veszített, megindult a lakosságcsere Csehszlovákiával, betiltották a fasiszta szervezeteket, a háborús bűnösöket felelősségre vonták (népbíróság), sorozatos kivégzések. Magyarország 65 ezer fős hadsereget, 5 ezer fős légierőt, 70 repülőgépet tarthatott meg. Jóvátételi kötelezettsége 300 millió dollár volt, melyből 200 milliót a Szovjetunió, 70 milliót Jugoszlávia, 30 milliót Csehszlovákia kapott. A magyar békeszerződést az 1947. évi XVIII. törvény hirdette ki.

            Hogy az elnöki előterjesztésnek mi lett a sorsa, nem tudjuk, mert a további jegyzőkönyvekben nincs nyoma. Lehet, csak pusztába kiáltott szó lett, de annyi bizonyos, hogy jól tükrözi az akkori lelkületet, mely sok-sok keresztyén testvérünkben élt.               

Buzás László