Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2012.05.13
 ANNO: „... Hol sírjaink domborulnak ...”

 A temető  (1.rész)

 
„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg...” (Jel. 14,13.)
 

2012-maj-anno.jpg

Az élők és a holtak misztikus közösségét, a templom és a temető egységében kinyilvánító archaikus keresztény eszme érdemben a 18. század végéig gyakorolt hatást az európai temetkezési kultúrára. Ez a felfogás egyértelműen nagyobb jelentőséget tulajdonított a temetkezésre használt területnek, mint a síremlékeknek: a temető szent hely volt, a templom része, mivel a holtak a szent sír vagy ereklye körül nyugodtak. A reformációt, illetve a rekatolizációt követően azonban a templomokban és a templomok körül való temetkezést mind katolikus, mind protestáns oldalon korlátozták, és a 18. században egyre nagyobb számban jelentek meg a falakon, illetve a településen kívül létesített sírkertek, amelyek általában már nem felekezeti, hanem köztemetők voltak.
A korlátozás okai a világi hatalom közegészségügyi reformintézkedései (Magyarországon 1775-ben), valamint az urbanisztikai, városrendezési szempontok, valamint a felvilágosodás hatásai is.
 
„...Ha temetőben jársz, csend és békesség fogad,
Csak a napfény , szellő simogatja arcodat.
Némán megállsz egy sírhant előtt,
Olvasgatod sorba a kőbe vésett betűt.
 
Sokan vannak itt és sorba pihennek,
Valaha ők is éltek és ők is szerettek.
Szülő, testvér és jóbarát,
Elmondunk értük csendben egy imát...”  (Antóczi Sándor: A temető)
 
1932-ben, a békéscsabai református egyháznál felmerült egy felekezeti temető létrehozásának kérdése. A július 22-én tartott presbiteri ülésen több, a református egyházat illetve gyülekezetet érintő indítvány hangzott el.
Kelemen László presbiter indítványozta, hogy az egyház forduljon kéréssel Békéscsaba város képviselő-testületéhez, hogy temetőhelyet kérjen. Az egyháztanács egyhangú lelkesedéssel fogadta az indítványt, szükségesnek tartotta, hogy a református egyháznak is legyen külön temetője, mint a többi felekezetnek. Megbízta az elnökséget, hogy alaposan megindokolva a kérelmet, indítsa el az ügyet. (Jegyzőkönyv, 1932.júl.22/15.sz.)
1934. április 19-én, a református egyház tanácsülésén Koppányi Gyula elnöklő lelkész a következőt adta elő:
„Juhász Bálint presbiter a következő levelet, s vele együtt 1000, azaz Egyezer Pengőt adott kezeihez. „Nagytiszteletes Uram és Nagytiszteletű Egyháztanács. Én mint alólírott,  szeretett egyházam legszükségesebb költségeire 1000, azaz Egyezer Pengőt kívánok adományozni, melyet azonnal lefizetek egyházam vezetőségéhez. Békéscsaba, 1934.III.18. Maradok mély tisztelettel:Juhász Bálint.
Jelenti, hogy az adományt az egyház gondnoka takarékpénztári könyvön helyezte el. Indítványozza, hogy ezt az Egyezer Pengőt a jövő évben megnyitandó új református temető céljaira fordítsa az egyház.
Egyháztanács egyhangú határozatával kimondja, hogy Juhász Bálint adományából „temetőalapot” létesít, s azt teljes egészében a megnyitandó temető bekerítésére, parkosítására fordítja. Juhász Bálintnak egyháza iránti szeretetéről tanuskodó szép adományt hálás köszönettel fogadja és elismerése jeléül Juhász Bálint presbitert 1934. július 1-től kezdve a további egyházi adófizetés alól felmenti, illetve élete fogytáig további adót nem vet ki reá, hanem, hogy továbbra is teljes jogú tagja maradhasson az egyháznak, Juhász Bálint adóját a temetőalap fogja helyette fizetni. Ha Ő ezután is akar tetszése szerinti összeggel hozzájárulni az egyház fenntartásához, azt, mint önkéntes adományt fogja kezelni. Erről Juhász Bálint jegyzőkönyvi kivonatban értesítendő.”(Jegyzőkönyv, 1934.ápr.19/11.sz.)
Sajnos a temető megnyitásán nem vett részt, 1935. szeptember 9-én Isten magához szólította. 1935. november 28-án tartott egyháztanácsi ülésen Koppányi Gyula lelkész jelentette be, hogy „...Juhász Bálint presbiter f. évi szept. 9-én elhalálozott. 20 éven keresztül volt buzgó, egyházát szerető presbiter, aki egyházunkat adományaival is támogatta. Legutóbb is Ezer Pengőt adományozott temető céljára. Indítványozza, hogy emlékét jegyzőkönyvében örökítse meg az egyház.”
„Az egyháztanács igaz fájdalommal és mély részvéttel értesül, derék áldozatkész presbiterének haláláról. Emléke előtt tisztelettel hajlik meg. (Jegyzőkönyv,1935.november.28/25.sz.)   
Buzás László

 2012-maj-anno-2.jpg