Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2007. -augusztus - a Futó család

2009.02.10

Kép  

 (Balról jobbra: Futó Zsombor, Zsófi, Zsolt, Futóné Tóth Krisztina és Futó Vince)

  

Belépve a Futó család mezőmegyeri házának kapu-ján (a házon lobogó nemzetiszínű zászló alapján bárki könnyen rátalálhat), tágas udvar, gyümölcsfák, fajáté-kok, igazi gyermekparadicsom fogadja az érkezőt. Egy háromgyermekes család boldog otthona.

Hányadik is, amióta együtt éltek?

Tizenhetedik, tizenöt év alatt. A főbb állomások Szarvas, Eger, Budapest, Békéscsaba voltak, Budapest több-ször is. A gyermekek megszületése előtt a legváltozato-sabb módokon laktunk: közös albérletben Zsolt szüleivel, önálló albérletben, saját lakásban, Amerikába utazott barátok lakásában, az én szüleimnél – meséli Kriszta – közben én egy évet Amerikában is töltöttem. Az első gyermekünk, Vince már itt született, igaz, a gázt alig néhány nappal előtte, sürgető telefonhívásaim nyomására vezették csak be a lakásba, mert már bármelyik pillanatban várható volt a szülés. Mindig így volt:  változatos útjaink voltak, amiket nem terveztünk előre, és a végén olyan szépen alakult ki minden.

Zsolt Székesfehérvárról származik, soha nem akart Békés megyébe költözni. A szülei a mai napig alig hiszik el, hogy nem az én rábeszélésemre döntött így (én „tősgyökeres” csabai vagyok). Akkoriban a fővárosban éltünk, már harmadik éve voltunk házasok és nagyon szerettük volna, ha gyermekünk születik. Egy barátunk lakásában laktunk, aki Amerikában élt egy ideig, de már éppen készült hazafelé, ezért vissza kellett volna költöznünk előző kis lakásunkba. Látogatóban jártunk itthon a szüleimnél, amikor Zsolt a helyi újságban látta, milyen olcsón lehet itt házat venni. Azt mondta, ha sikerül itt állást találnia, költözzünk ide. Nem voltak meghirdetett álláspályázatok, Zsolt a telefonkönyvből kereste ki néhány cég elérhetőségét, és levelet írt nekik. Mi magunk csodálkoztunk leginkább, amikor néhány napon belül válasz érkezett: Zsolt a következő héten el is foglalhatja helyét Gyulán a Környezetvédelmi Felügyelőségen. (Csak megjegyzem: általános iskolás kora óta környezetvédelemmel akart foglalkozni.) Mivel ez februárban volt, én szerettem volna az óvodában befejezni az évet a gyermekekkel, s mivel akkor már orvosi segítséget is kerestünk a gyermekáldáshoz, szerettem volna, ha még a klinikán kaphatom meg ezt a segítséget – amiről végül is kiderült, hogy semmi szükség nincs rá, hiszen Vince már ott formálódott a pocakomban. Így mindenki megértette, hogy nem vihetem végig a tanévet, és szabad volt az út a költözésre. Megvettük a házat, és mire Vince megszületett, áprilistól októberig tartó lendületes munkával a felújítása is elkészült.

A megismerkedésünk is hasonló, nem mindennapi módon történt – veszi át a szót Zsolt.  Annyiban ugyan nem különleges az esetünk, hogy szarvasi főiskolás diákként találtunk egymásra: Kriszta az óvónőképzőre, én a mezőgazdaságira jártam. Mivel a két főiskola szemben van egymással, sok hozzánk hasonló pár alakult ki: a legtöbb agrármérnöknek óvónő a felesége. A mi utunkban az a különleges, hogy fehérvári fiúként én egyetlen évet töltöttem itt – hitem szerint kizárólag csak azért, hogy Krisztát megtaláljam – a következő tanévet már Egerben kezdtem…

Miért volt szükség erre a váltásra?

Ahogyan Kriszta mondta is, gyerekkoromtól fogva a környezetvédelemmel akartam foglalkozni. Ehhez az agrárképzésen keresztül vezet csak út, ezért irányítottak 14 évesen a tanáraim mezőgazdasági szakközépbe. Meg azért is, mert nem látták jónak, hogy gimnáziumba menjek. Nem volt könnyű, mert a középiskola Tatán volt, kollégiumba kellett költöznöm. Hétvégeken pedig vitorlázni jártam a Balatonra, így a szüleimmel gyakorlatilag csak a pályaudvaron találkoztunk, amikor táskát cseréltünk. Második évben olyan romlást sikerült felmutatnom a tanulmányi eredményeimben, hogy a tanárok a csodájára jártak. Akkor rájöttem, hogy én ezt tulajdonképpen nagyon utálom. A bátyám rábeszélésére végül mégis tanulni kezdtem, és úgy felfejlődtem, hogy a keszthelyi agráregyetemről egyetlen ponttal maradtam le. Hála Istennek, mert így kerülhettem Szarvasra. No nem a saját főiskolámért vagyok persze ilyen hálás, hanem a szemköztiért, ahová Kriszta járt. Mivel Benne meg is nyertem mindent, amit nekem Szarvas adhatott, a következő évben továbbálltam Egerbe, ahol akkor már elindították a biológia – környezetvédelem szaktanári képzést. Így szereztem tanári diplomát, amit kézhez kapva rögtön jelentkeztem is Gödöllőre az Agrártudományi Egyetemre, környezetvédelmi agrármérnök szakra. Közben környezetvédelmi és higiéniai vezetőként dolgoztam egy gyárban, nagyon rendes főnököm volt, lehetővé tette, hogy nappali tagozaton tanuljak. A vége volt csak nehéz egy kicsit, mivel az utolsó éveket már innen Megyerről járva végeztem el.

Valóban nem mindennapi út…

Nem mindennapi, de nem is teljesen egyedülálló. Volt egy barátom, akivel ezt az egész főiskolai  egyetemi utat együtt jártuk be. Azt mondtuk, ha kettőnk közül valaki átmegy a vizsgán, az már fél siker. Akartunk is írni egy könyvet „10 évem a felsőoktatásban” címmel…

A Te pályád is ilyen kanyargós úton alakult? – kérdezem Krisztát.

Nem, bár Zsolthoz hasonlóan én is „több lábon állok”. Az óvónői hívatás és a kézművesség   ami az én szakmai életem két fő szálát meghatározza  mindkettő kislánykori szerelmem. A kézművességre való készség – bár a szüleim soha nem foglalkoztak ilyesmivel  családi örökség, hiszen Édesanyám mindig tele volt jó ötletekkel, Édesapám pedig bármit kivitelezett  gyakorlatias dolgokat. Már kisiskolás koromban foglalkoztam tűzzománckészítéssel, kézműves szakkörökbe jártam. Közgazdasági szakközépiskolát végeztem, majd az említett szarvasi óvónőképző főiskolát, de fazekasoktatói és népi játszóházvezetői képesítésem is van. A szakmámban nagyon fontosnak tartom a környezeti nevelést, a hazaszeretetet és a magyar népi művészeti nevelést. Oligophren pedagógia szakon a Gyógypedagógiai Főiskolát is elvégeztem, mert az óvónői munkám során azzal szembesültem, hogy minden csoportban van legalább egy sajátos nevelési igényű gyerek. Én pedig mindig is az integrált képzés híve voltam, akkor is, amikor ez nem volt még annyira a köztudatban, mint ma. Egy TVműsor is készült akkor, ahol elmondhattam a nézeteimet: bár szerintem sem alkalmas minden pedagógus erre a feladatra, mégis egyre több ez irányban elkötelezett emberre volna szükség, mert egyre több a rászoruló, ha nem is feltétlenül fogyatékos, de érzelmileg – szellemileg elhanyagolt gyermek.

Sok nő, aki ilyen elhívatottsággal végzi a munkáját, szenved valamilyen mértékben , ha a gyermeknevelés miatt éveket kell kihagynia a szakmai életéből. Neked is nehéz?

Nem, egyáltalán nem. Nekünk teljesen természetes az, hogy amíg csak lehet, itthon neveljem a gyermekeinket. Talán furcsán hangzik egy óvónő szájából, de én az óvodát szükséges rossznak tartom. Szükséges, mert ahol egy szülő egyedül neveli a

gyermekét, vagy egy kereset kevés volna a család megélhetéséhez, ott nincs más megoldás. De tévesnek tartom azt a felfogást, hogy a gyereket óvodába kell adni csak azért, mert három éves lett. Ha egy család jól működik, van találkozás a generációk között, és van egy gyülekezet is, ahol a gyerek megélheti a közösséget, akkor a gyermek teljesen normálisan fog szocializálódni, megtanul minden szükséges alkalmazkodást. Vincét öt évesen adtuk óvodába, saját igényei miatt, de ebédre már ő is itthon van. Persze kevés család teheti ezt meg. Én speciális helyzetben vagyok. Nekem ugyanis mindig van, aki segítsen. Zsolt elsősorban, ő mindenben partner, de a Szüleim, a Keresztanyám is. Több kézműves képzést akkor végeztem el, amikor a gyerekek még picik voltak. Gyakran egész hétvégére el kellett utaznom, és bátran megtehettem. Meg aztán soha nem voltam tétlenségre utalva. Nem csak az anyai teendők miatt, de a ház felújításakor is én készítettem a terveket, én felügyeltem a munkálatokat, azon kívül bejárok a megyeri oviba mézeskalácsot sütni, játszóházat szervezni.

Alig két hete az otthonokban is helyt adtatok egy ilyen nagyszabású tábornak,

ahol a gyülekezetből sok gyermek részt vett…

Így van, és nagyon jól is sikerült ez a tábor, nagyon jól érezték magukat a gyerekek. Ez tulajdonképpen egy tavaly tett ígéret teljesítése volt, számítottak is rá, a tanév befejezésekor már érdeklődtek, mikor kezdődik. És mi magunk is nagyon örültünk annak, hogy ez a tábor így létrejöhetett. Mindig is szerettünk volna úgy közösségben, gyülekezetben élni, ahogyan ez itt Békéscsabán megadatik nekünk.

Mindketten katolikus származásúak vagyunk, ezért meggyőződéses reformátusnak valljuk magunkat, hiszen mi döntöttünk úgy, hogy ehhez a felekezethez szeretnénk tartozni. Krisztának voltak szép fiatalkori élményei a katolikus egyházban, aktív tagja volt a Mécses közösségnek, ifjúsági énekeket énekeltek, közös programjaik voltak. Nekem kevesebb érintésem volt. Nagymamám hívő katolikus néni volt, ő tanította meg nekem a Miatyánkot.  A középiskolás éveim vége felé a bátyámmal együtt kezdtünk eljárogatni a templomba. 1996-ban kezdtem érezni, hogy ennél valami több kellene. Abban az évben elolvastam egy könyvet a reformációról, és a könyv alapján indultam el Budapesten a Kálvin téri református templom irányába. Nem tudom, ki hirdetett igét, de nagyon megérintett, és onnantól tudtam, hogy nem akarok többé máshova tartozni. A templomból kifelé jövet vettem is egy énekeskönyvet, mert olyan rosszul éreztem magam attól, hogy nem tudtam együtt énekelni a gyülekezettel. Mivel akkor a Böszörményi úton laktunk, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetbe kapcsolódtunk be, ahol Dr. Szabó István szolgált. Megragadott minket az igehirdetésének a tartalma, és ez minden alkalommal így volt. Szerettük a szolgálatait, sokat épültünk is belőle, de nem lettünk gyülekezeti tagok. Az, hogy szervesen tartozni akarunk egy gyülekezet közösségéhez, itt Békéscsabán alakult ki bennünk. Mindketten konfirmáltunk, itt volt a házasságunk megáldása is.

Számunkra ez a gyülekezet olyan, mintha a családunk része volna. Nem csak azért, mert a lelkészeink egyben a legkisebb gyermekünk keresztszülei is… Egyszerűen otthon érezzük itt magunkat. Sokszor azért nem megyünk el valahova, nem veszünk részt más programokon, mert alkalom van a gyülekezetben és mi vágyódunk ide. Vasárnap délnél hamarabb soha nem tudunk haza indulni istentisztelet után. A gyermekeinknek is van itt kialakult baráti társasága, és őszintén bízunk abban, hogy ezek a baráti kapcsolatok tartósak maradnak az életükben. Tudjuk ugyanis, hogy eljön majd a mi életünkben is az az időszak, amikor serdülni fognak, és a barátok szava majd fontosabb lesz a mienknél. Szeretnénk, ha azok a barátok a mostaniak lennének. Ha a gyermekeim addig megtanulnának hallgatni a lelkész szavára, vagy a lelkész fiának a szavára, és a gyülekezet megtartó közösség lehetne a számukra.

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.