2007. június - Zsíros Andrásné
„Öregen is gyümölcsöző…” – Cseri Kálmán egyik könyvé-nek a címe dobolt az agyamban mindvégig, amíg Nusi néni-vel lakásában beszélgettünk. Régi bibliaórás ismeretség kap-csol össze bennünket. Várt rám - ez nem csak az asztalon illa-tozó, ínycsiklandozó süteményekből derült ki. Az asztalon a sütemények mellett papírköteg: több kilogrammnyi versgyűjteményének aktuálisan rendezgetett példányai. Mellette citera, eljátssza rajta kedvenc húsvéti énekemet („Győzelmet vettél” – így még nem hallottam!) Aztán átül a harmóniumhoz és felcsendülnek az „Áldjad én lelkem…” kezdetű dicséret jól is-mert sorai. Közben szaval és mesél. Minden versét kívülről tudja, és még vagy száz másikat. A klasszikusokat… Nem is értem, hogyan győzi energiával.
Nusi néni is azok közé az emberek közé tartozik, akiket való-színűleg mindenki ismer gyülekezetünkben. Ünnepi alkal-makkor, gyülekezetünk jelesebb eseményeinél sokszor hall-hattuk már átélt, lelkes szavalatait.
Először élettörténetéről kérdeztem.
Álmosdon, Nagyvárad mellett születtem, öt testvér közül a harmadikként. Édesapám határőrparancsnokként szolgált ott. Ő nagyon meghatározó egyéniség volt az életemben. Édesanyámmal együtt hitben éltek, így neveltek bennünket is. A katonái is jártak temp-lomba, nyilván egy részük csak engedelmességből, de Édesapám nevelte, tanítgatta is őket. Emlékszem, egyszer kártyázáson kapta a kiskatonáit a templomban az orgona mögött – mi gyerekek féltünk, hogyan fog reagálni. Persze, számon kérte, de nem bántotta őket, elmondta nekik, hogy nem kényszerűség a templomba járás (alternatívaként föl is kínálta arra az időre a körlettakarítást – fogkefével… - Persze, nem éltek a lehetőséggel. Ez a történet jó véget ért, de én hiszem, hogy mélyebb hatást is gyakorolt azokra a fiatal-emberekre. Utána mindig rendesen viselkedtek istentisztelet alatt). Édesapám az I. világ-háborús szolgálatáért vitézi érdemrendet is kapott a kormányzótól. Nyolc évet hadifog-ságban töltött Olaszországban. Később, mikor már újra itthon volt, átvezényelték a békéscsabai dandárparancsnokságra. Ekkor én már fiatal lány voltam, itt ismerkedtem meg későbbi férjemmel, aki, miután családunk visszaköltözött, értem jött Nagyváradra, és 1942-ben Békéscsabára jöttünk. Ő a Hangyaszövetkezet vezetője volt, később a TEFU, majd a Volán osztályvezetője lett. Nekem fodrász a szakmám, Nagyváradon dolgoztam is fodrászként, Magyarországon feleségként, családanyaként már nem. A férjem azt mondta, el kell tudnia tartani a családját, így én a gyermekeink nevelésének szentelhettem minden időmet. Később azért, amikor a gyermekeink már felnőttek, dolgoztam a kon-zervgyárban raktárosként, majd a nyomdában telefonközpontosként.
Hogyan sikerült megőrizni a szülőktől nyert hitbeli örökséget?
A férjem is hívő ember volt, evangélikus – így mindkét gyülekezetbe jártunk és szol-gáltunk is. A mai napig jó testvéri kapcsolataim vannak mindkét közösségben. Hat gyer-mekünk született, közülük sajnos csak négyet sikerült felnevelnünk, mert ketten csecsemő ill. kisgyermekkorban meghaltak. A fiúkat evangélikusnak, a lányokat reformátusnak kereszteltük. Mindig jártunk gyülekezetbe, sőt gyermekeinket egyházi óvodába, iskolába járattuk, akkor is, amikor ez nem volt nagyon népszerű cselekedet. A vallásos, hitbeli nevelésnek meg is lett a gyümölcse: Isten hívásának engedve egyik fiunk evangélikus, egyik lányunk pedig református lelkipásztor lett. Manyi lányomat pedig mindenki ismerheti a békéscsabai gyülekezetben. A megtérésem után magam is elvégeztem egy hároméves bibliaiskolát a jaminai szabadkeresztény közösségben. Kiss Ferenc professzor, Ungár Aladár oktatott minket. Ennek aztán jó hasznát vettem a szolgálatban. Először a gyermekek, fiatalok között, később a gyülekezeti bibliaórákon szolgálhattam, nyugdíjasként is még évekig jártam az evangélikus szeretetotthonba beszélgetni az idősekkel, ápolgatni a lelküket.
A megtérése történetéről mesélne részletesebben?
Hívő szülők gyermekeként, hívő férj oldalán, benne élve két gyülekezet forgatagában sokáig nem is volt fogalmam arról, hogy valami még hiányzik az Istennel való kapcsola-tomból. Ilyen körülmények közé Isten két – egyébként tévúton járó – fiatalembert kellett hozzánk vezéreljen, hogy engem felébresszen az önmagam jóságáról alkotott meggyőző-désből. Ha megtérésről beszéltek, nem is értettem, nekem miből kellene megtérnem. Mi-lyen bűnöm lehetne nekem? /Hú, de tudom most már!/ Szóval, két kisgyerekkel voltam otthon, fiatalasszonyként, amikor az említett atyafiak felkerestek. Beszélgetni kezdtünk, szimpatikusak voltak, és rendszeresen járni kezdtek hozzánk. Később kiderült számom-ra, hogy a Jehova tanúi közé tartoznak. Nekem voltak biblikus ismereteim, és Jézus meg-váltó hatalmán összevitatkoztunk. Semmiképpen nem akarták elfogadni. Ők Jézust csak nagy embernek, jelentős tanítónak tartották, de többnek nem. Én akkor még nem személyes meggyőződésből, hanem a tanult ismereteim alapján vitáztam velük, persze ennek akkor még magam sem voltam a tudatában. Ekkor kapcsolódott be a férjem is a beszélge-téseinkbe, és kezdett nekik bizonyságot tenni Jézus istenfiúságáról, az értünk végzett golgotai áldozatáról, a megváltás csodájáról. Én pedig hallgattam őt, és rájöttem, hogy minderre a személyes ismeretre, hitre, Jézussal való kapcsolatra nekem is szükségem van. Így lettem én a két tévelygő férfi „missziója” kapcsán újjászületett emberré.
Később, a verseiben már ezernyi formában megszólal a személyes bizonyságtétel.
Mikor született az első alkotás?
A verseket mindig szerettem, kisgyermekkorom óta rendszeresen szavaltam. Emlék-szem, kislány koromban Édesapám magyar ruhában, pártában felállított az asztal tetejé-re, úgy mondtam a verseket. Azóta is egész életem során rengeteget elmondtam már. Az első saját versemet nem sokkal a megtérésem után, a húsvét örömüzenetéről írtam. Azóta sok-sok vers született, ezek úgy „megteremnek” bennem. Ha ér valami élmény, ami fon-tos nekem, azt versbe írom. Pl. a cunami pusztításáról szóló híreket hallva nemrégiben egy éjszaka született meg így a fejemben egy írás. Hitbeli élményeimet is versbe fogla-lom, és egyáltalán minden élményt és gondolatot, ami fontos nekem. Volt olyan is, hogy mások „jelöltek ki” témát nekem. Evangélikus lelkész testvérem keresett fel egyszer, és kért, hogy írjak verset Júdásról, mert egy előadáshoz szüksége van egy ilyen költemény-re, és a már létezők között nem talál megfelelőt. Először megijedtem a feladattól, a témá-tól, aztán csakhamar mégis megszületett a kívánt vers. Sikere volt: a lelkész úr szerint ilyen megközelítésben még senki nem tárgyalta ezt a témát. Később hasonló körülmé-nyek között írtam Pál apostolról is. Sokszor írok verset ajándékba embereknek, jeles év-fordulókkor, vagy csak úgy, szeretetem jeléül.
Isten áldását kívánjuk életére, alkotásaira, kívánjuk, hogy versei sok-sok embernek jelenthessenek örömöt, megerősödést.
/A hátoldalon, a vers megszokott helyén olvashatják a Kedves Testvérek Nusi néni első, húsvétról írott versét./ /Sz.A./
