Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2007. november - Dr. Szabó Andrea

2009.02.10

 

KépDr. Szabó Andreának, mint gyülekezeti újságunk szerkesztőjének nevével gyakran találkozhatunk ennek a lapnak a hasábjain. Ebben a rovatban kérdezőként szokott szerepelni, most neki tettem fel kérdéseket:
Az Élővíz szerkesztőjeként, a Diakóniai Bizottság vezetőjeként aktívan részt veszel a gyülekezet életében. Mit lehet még ezenkívül megtudni Rólad?
Füzesgyarmaton születtem, a szüleim és testvéreim  most is ott élnek. Az általános iskolát ott végeztem, ezt követően kerültem Mezőberénybe, a kéttannyelvű gimnáziumba. Gimnáziumi éveim alatt volt Magyarországon a rendszerváltás, aminek számomra nagyon kedves gyümölcseként az iskolai hitoktatás is megindulhatott, így hallottam  - 17 éves koromban életemben először - Isten Igéjéről. Bekapcsolódtam a helyi gyülekezetbe és ott konfirmáltam 18 évesen. Ez egyben a pályaválasztás időszaka is volt. Bár óvodás korom óta orvosnak készültem, az érettségi előtt fél évvel mégis meggondoltam magam, mert németül, német struktúra alapján tanították a felvételi tárgyakat és féltem, hogy nem fogok megfelelni a felvételi vizsgán. Ráadásul úgy éreztem, nem akarok emberekkel foglalkozni. Ezért az ELTE biológus szakára jelentkeztem és úgy terveztem, hogy később orvos-biológus leszek. Végül is az orvosi kérdések kutatása már majdnem orvoslás… A II. tanév 2. szemeszterét egy ösztöndíj támogatásával Németországban, a bochumi egyetemen töltöttem, ahol botanikát és kísérletes idegélettant tanultam. Amikor hazajöttem, kiderült, hogy félévet kell halasztanom, nem folytathatom ott az egyetemet, ahol abbahagytam. Munkát és lakhatást kellett tehát keresnem. Egy idős evangélikus lelkészházaspár segítségével kerültem a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonba, ahol időseket és mentálisan, illetve halmozottan sérült embereket gondoznak (egyébként egyedülálló módon az országban). Ez a félév rádöbbentett, hogy mennyire szeretek emberekkel foglalkozni. Így rövid tusakodás után felvételiztem az orvosira.
Miért éppen az altatóorvosi szakot választottad az orvosi pályán belül?
Tulajdonképpen nem én választottam. Sok más terület is érdekelt még, szívesen lettem volna belgyógyász, ideggyógyász vagy gyermekorvos is. Végül belgyógyász rezidensként jelentkeztem Békéscsabára, és a felvételi elbeszélgetés kapcsán az igazgatónő javasolta ezt a szakot. Nem bántam meg. Örömmel végzem, szeretem ezt a munkát. Talán kevesen tudják, hogy az altatóorvosok végzik az intenzív osztály működtetését is, tehát sokrétű és érdekes ez a munka.
Budapesti éveid alatt sikerült gyülekezeti közösséget találnod?
Testvéri közösségem a munkahelyemen volt, igealkalmakra pedig Pasarétre jártam, ahova Szabó Endre akkori mezőberényi lelkész, gimnáziumi hitoktatóm féltő szeretettel tanácsolt. Tíz évig hallgathattam Cseri Kálmán lelkészt, és ezért azóta is rendkívül hálás vagyok. De igazán gyülekezetben itt élek úgy, ahogyan mindig is szerettem volna
2005-ben választott meg a gyülekezetünk presbiterének. Ezzel egy időben fogalmazódott meg a gondolatod, hogy diakóniai munkát kellene indítani. Honnan jött ez az indíttatás? Összefüggésben van ez az orvosi hivatásoddal?
Valóban sok gonddal és problémával találkozok orvosként, de a diakónia felé való
elkötelezettségem hamarabb született, mint ahogyan orvossá lettem. Egyetemi éveim alatt a Sarepta szeretetotthonban dolgoztam tovább és az számomra nem csak munkahely volt. Olyan munkatársi bibliaórás közösség alakult ott ki, ami meghatározta a mindennapjaimat. Máig élő testvéri szeretetkapcsolatok ezek. Ott, a diakónia mindennapi gyakorlatában mélyült el a hitem, és talán végérvényesen össze is fonódott azzal. 
A megyébe is a szeretetszolgálat hozott vissza. Nem terveztem, hogy a pesti egyetemről Békés megyébe valaha is visszatérek. Jött azonban a hívás: épülni kezdett a mezőberényi református szeretetotthon és Szabó Endre lelkipásztor hívott intézményvezetőnek. Tudtam, hogy ezt nem vállalhatom el, de nemet sem akartam mondani, mivel ez a gyülekezet nagyon fontos volt nekem. Végül kialakult a megoldás: Békéscsabán találtam állást és mellékállásként végeztem az orvosi munkát a szeretetotthonban. Bár mára megszűnt ez a munkám, de örülök, hogy egy ideig részt vehettem az otthon életében, és annak is, hogy ezen keresztül Isten visszahozott ebbe a megyébe.
A gyülekezeti diakónia elindítása régi vágyam volt. Többekkel beszélgettem már korábban is arról, hogy szükséges lenne ezt a szolgálatot megszervezni, elindítani. Beszélgettünk róla, imádkoztunk érte, és egyszer eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, „megérett az idő” az indulásra. Nagyon megerősített ebben az, hogy a gyülekezet lelkészei rendkívül pozitívan reagáltak erre a kezdeményezésre.
A gyülekezet számítógépes adatbázisából gyűjtöttem ki azokat a gyülekezetünkhöz tartozó, de már otthonukhoz kötött idős embereket, akik 70 évnél idősebbek, egyedülállóak, nincs családjuk. Talán önkényesnek tűnnek ezek a kritériumok, de így is 70 főt találtunk. A lelkészeink írtak egy bejelentkező levelet, minek alapján felkerestük őket. Ebben Pocsai Zsófia testvérnő sokat segített nekem. Nagyon jó találkozások voltak ezek. 26 személy kérte rendszeresen a jövőben is a látogatást. Volt, akinek „csupán” biztonságérzést jelentett ez a felkeresés, hogy lesz kihez folyamodjon, ha egyszer szüksége lenne rá. Néhány napon belül összeállt a hat fős munkatársi körünk is. Megbeszélés alapján „osztottuk fel” az idős testvéreket egymás között. Azóta mély, testvéri szeretetkapcsolatok alakultak látogató és látogatott között.
Közben is éreztük, de utólag is látjuk, hogy Isten vezetését kaptuk az elinduláskor és azóta is.  Sok dolgot mi nem tudtunk volna így megszervezni. Ismereteink sem voltak, és egyikünk sem végzett ilyen szolgálatot korábban. Menet közben
derült ki az is, hogy elsősorban lelki támaszt várnak tőlünk, nagyon ritka, hogy ügyintézésben, vagy valamilyen fizikai munka elvégzésében kérnek segítséget – bár mi ezeket is felkínáljuk. Talán ezeken a területeken a család, vagy az önkormányzat is tud segíteni. Amiben ránk van szükség, az, hogy hírt vigyünk a gyülekezetről, beszélgessünk, imádkozzunk, Bibliát olvassunk és főként, hogy meghallgassuk őket.
Ez komoly, időnként megterhelő szolgálat. Akik végzik ezt, hogyan tudnak lélekben töltekezni, szeretetet, békességet és reménységet vinni egy idős embernek?
A diakóniai munka a gyülekezet életének része. Mindnyájan, akik ezt a szolgálatot végezzük, a bibliaórákon, az istentiszteleteken jelen vagyunk, ezekből az alkalmakból élünk lelkileg mi magunk is. Ezen kívül havi rendszerességgel találkozunk egymással. Ezek az alkalmak bibliaolvasással kezdődnek és imaközösséggel zárulnak, és itt beszéljük meg a tapasztalt örömeinket, szomorúságainkat, kérdéseinket is. Mindig kiderül, hogy nem egyoldalú szolgálatról van itt szó. Reménység szerint örömöt viszünk a meglátogatott idősek életébe, de legalább ugyanekkora a mi örömünk is.
Igyekszünk persze a hitünk mellé ismereteket is ragasztani, pünkösdkor pl. négyen részt vettünk Nagykörösön egy diakóniai konferencián, ahol e munkában járatos testvérektől tartalmas előadásokat hallottunk. Nagy örömünkre szolgál, hogy gyülekezetünkbe várhatjuk Juhász Sándor vésztői református lelkipásztort, aki november 24-én egy diakóniai témájú csendesnapon fog szolgálni közöttünk. A nagytiszteletű úrnak sok éves tapasztalataiból szeretnénk meríteni, útmutatást kapni.
A jövőre tekintve vannak-e tervei a diakóniai csoportnak?
Hálás vagyok Istennek a működő szolgálatért, először is ebben szeretnénk hűséggel kitartani. Szeretnénk bővíteni azoknak a körét, akiket látogatunk. Ezúton szeretném is kérni a gyülekezet segítségét: ha valaki tud olyan idős testvérről, aki örülne a látogatásnak, kérem, hogy jelezze. Szerintem a magányos idősekkel való törődés fontos szolgálat, de ez csak egy ága, egy kicsiny szelete az igazi diakóniának. Szeretnénk más irányba is elindulni, amihez Istentől kérjük a bölcsességet és erőt – és az elkészített időt.
Marti Márta
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.