Élővíz, a Békéscsabai Református Egyházközség hírlevele

Dél körül járt az idő, amikor Isten ismét belépett egy szerelvénybe. Hátul, a kocsi végében szerelmespár csókolózott, s mint a szerelmesek általában, úgy érezték, mintha egyes-egyedül lennének az egész világon.

Isten előre tudta, hogy a fiú meg a lány újra megfeledkeznek majd az állomásról, ahol le kellene szállniuk, de nem figyelmeztette őket, hadd maradjanak még egy ideig földi mennyországukban. Boldogok voltak a fészekben, amelyet a sokaság ölén raktak maguknak, megszűnt számukra az idő, és nem gondoltak semmire, csak egymásra. Isten pedig elmosolyodott, mert kedvelte a szerelmeseket.

Az esküvőn majd, amikor ezek ketten egybekelnek, ő is ott lesz, hisz mindig ott van, ahol az emberek szeretik egymást, mindig jelen van, amikor a szerelem ünnepét ülik.

Mosolyogva gondolt vissza a kánai menyegzőre, ahol borrá változtatta a vizet, és elhatározta, ha e szerelmespár esküvőjén is elfogyna a bor, gondosodik majd arról, hogy megismétlődjön az egykori csoda.

Étoile volt az állomás neve, ahol Isten kiszállt a szerelvényből. Éppen indulni akart a folyosók labirintusa felé, amikor váratlanul egy férfi - úgy negyvenéves lehetett - hangtalanul összeomlott a közelében a peronon.

Férfiak és nők siettek el mellette a kijárat felé, csak kevesen álltak meg egy pillanatra, de őket sem az elalélt személy érdekelte, hanem az esemény, amelyről majd mesélhetnek a hivatalban, ahol sohasem történik semmi, és szinte bele lehet halni az unalomba.

Egy asszony tört magának utat a tömegben, lehajolt a szerencsétlenhez, egy orvos határozottságával tapogatta ki pulzusát, majd fölegyenesedett, és odaszólt egy jól öltözött férfihoz, hogy ne tátsa itt a száját, inkább menjen, s hívja a mentőket.

Isten alázatosan fölajánlotta segítségét, az asszony azonban csak a fejét rázta: - Késő - mondta csendesen -, itt már nincs szükség a segítségre.

Persze, Isten maga is tudta, hogy a peronon fekvő férfi szíve felmondta a szolgálatot. Fölemelték és a padra fektették az elalélt testet, s miközben találkozott a tekintetük, Isten döbbenten vette észre, mennyire hasonlít az orvosnő Máriára, a názáreti Máriára: ugyanaz a szem, ugyanaz a tettrekészség és ugyanaz a gyengédség sugárzott belőle.

Visszaemlékezett a Golgota felé vezető útra, a kereszt terhére és a keresztre feszítésre, maga előtt látta Mária anyai, aggódó, de egyben megértő tekintetét, szinte ismét hallotta vigasztaló szavait. Igen, Mária is anya volt, asszony, s mint minden nő, ösztönösen gyűlölte az erőszakot. Ugyanazt a tekintetet fedezte fel most az orvosnő szemében, amelyet a Golgotán látott Mária szemében.

Egy férfi tört magának utat a tömegben, úgy harmincéves lehetett és pap volt, ezt azonban csak Isten tudta, mert újabban a papok közül sokan olyanok lettek, mint ő maga: inkognitóban éltek és dolgoztak az emberek között.

A pap sietett, mert Gennevilliers egyik gyárcsarnokában dolgozott, s munkahelyéről nem késhetett. Mivel azonban pap volt, letérdelt az elhunyt mellé, kezével keresztet rajzolt a levegőbe, csendben imádkozott, majd így szólt: - Isten, aki szeret téged, adja meg neked az ő békéjét és az örök élet dicsőségét! - Amen - mondta erre Isten az egész közösség nevében.

A pap csak egy futó pillantást vetett a mellette álló személyre s arra gondolt, ez biztos keresztény, éspedig jó keresztény, hisz ismeri az egyház imáit. Aztán szó nélkül felállt, hogy folytassa útját Gennevilliers felé, ahol a gyárcsarnokban osztja majd meg az emberekkel szenvedéseiket meg örömeiket.

Egyedül Isten tudta, hogy a halottnak vélt férfi éppen akkor ébredt fel odafent, s mint minden üdvözült, az első szorongás eltűnése után ő is a hitetlen Tamás csodálkozó tekintetével lépte át a küszöböt, nézte a világosságot, amely megvilágítja az éjszaka végét és jelzi, hogy a szeretet nem múlik el, sőt csak az örökkévalóságban bontakozik ki igazán. S mint az apostolok húsvét után, ez a férfi is csak most kezdte megérteni, hogy a vakok valóban látnak, a süketek hallanak, a sánták járnak és a szegények meg a kiközösítettek ott vannak a lakomán, és élnek, tényleg élnek, mert készek voltak lemondani életükről.

A halottat elvitték. Isten tekintetével az orvosnőt kereste, aki annyira emlékeztette őt Máriára, a názáreti Máriára, de az asszony, mint ahogy jött, észrevétlenül távozott. Valahol, valamelyik kórházban betegek vártak rá, akiket gyógyítani, ápolni, vigasztalni akart; akikre nap nap után - anélkül hogy tudta volna - azzal a csendes jósággal amely valóságos csodákat visz véghez a szívek mélyén.